9 év barátság után veszítettem el Ágit. 9 év emlékei kavarognak a fejemben, zörgetik szívemet. A legfájóbb az, hogy ma 4 hónapja ment el és még csak most tudtam meg. Lehet kérdezni, hogy hát milyen barát az, aki ennyi ideig nem is beszél, érdeklődik? Különös barátság volt a miénk, így semmi sem volt soha meglepő. Még márciusban 2x keresett telefonon, nem ért el, és valamiért a visszahívás is elmaradt. Utána mikor írtam, hívtam nem reagált, azt gondoltam, hogy megbántottam az elfelejtett visszahívással, gondoltam adok időt neki. Nem egy városban éltünk így a felkeresése bizonytalanul nem jött szóba. Aztán sodródtam... vizsgaidőszak, ami mindig nagyon érzékeny pont, egy közeli rokon súlyos betegsége, majd halála és az ekörüli teendők, a család egybentartása, párkapcsolati nehézségek, nonprofit szférában való tevékenykedésben extra kihívások...stb Kifogás persze sok van, de valahogy észre se vettem az idő múlását... Volt, hogy a Facebook feldobott egy közös emléket és gyorsan írtam is hozzá, hátha megnevettetem, vagy csak ő is jobban nyit, de semmi reakció, aztán sodródtam tovább. Aztán jött egy álom, miszerint valami üzenetet rakott a falára (amire sajnos nem emlékszem) és rögtön utána emlékoldallá változott a Fb profilja. Azonnal felriadtam és megnézem, de a profilja változatlan volt. Ekkor már ideges voltam és elkezdtem zaklatni, de semmi, majd megnéztem a kicsilánya oldalát, de ott se találtam semmit. Végül a többi családtagjának profilja böngészése közben láttam meg, hogy május 21-én gyertyát tettek ki az emlékére. Egyikük sem ismerősöm, csak a lánya, így ott nem is láthattam. Jeges hidegség futott át rajtam, többször is ellenőriztem, meg végignéztem kb minden rokonát, hogy biztos igaz-e... Nem akartam elhinni, hogy elment, nem akartam elhinni, hogy nem szólt senki, pedig tudták milyen szoros lelki kapcsolatunk volt, nem akartam elhinni, hogy nem lehettem vele, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám....
Ágit 8 évvel ezelőtt diagnosztizálták agydaganattal (astrocytoma), melyet - akkor még úgy tűnt, - sikeresen megoperáltak. Teltek a hónapok, az évek, mikor kiderült, hogy újabb műtétre van szükség, mert maradtak bent rákos sejtek, amik ismét burjánzanak, aztán jött még egy műtét és persze kemó, sugár, meg minden velük járó dolog.
Hősiesen tűrt mindent, életigenlése a végsőkig megmaradt. Mint megtudtam az utolsó kiújulásnál az orvos 4 hónapot jósolt neki, de erről ő hallgatott, nem akart fájdalmat okozni, nem akarta, hogy aggódjak, nem akarta, hogy sajnálja bárki is. Minden időt a kicsi lányával töltött.
A mi kapcsolatunk, mint írtam különleges volt. Hatalmas hullámokat vert néha, néha pedig lassú vízként folydogált. Egy biztos állandó soha nem volt. Rengeteg közös dolgunk volt, amit más nem értett. Nálunk nem az volt a szokásos köszönés, hogy "Szia! Mi újság?" hanem "Szia c.a.m.! hl?rl?f?" Ezek skálák voltak, hosszútávú lelkiállapot, rövidtávú/pillanatnyi érzelmi szint és fizikai állapot. Ezek alapján pontosan tudtuk mi van a másikban és máshogy folytatódott a beszélgetés különböző %-oknál. A c.a.m. pedig a cara amica mia = drága barátnőm rövidítése volt. Volt... annyira fáj ezt leírni, annyira fáj, hogy már nincsen mérhető szintje ezeknek a skáláknak.
Sokszor jobban akartuk a másik figyelmét, jelenlétét, ilyenkor voltak féltékenységek, összetűzések, de valamelyikőnk mindig bocsánatot kért és ott folytattuk, ahol abba(sem)hagytuk. Én azt hittem ez is egy ilyen periódus aztán megint jót nevetünk a hülyeségünkön. De nincs nevetés. Egy hatalmas űr maradt és rengeteg kimondatlan szó. Áginak annyira fontos volt, hogy rendszeresen kimondják neki, hogy "szeretlek". Legbelül mind erre vágyunk, de néha nehéz. Szeretni felelősség, ahogy szeretve lenni is. Ahhoz, hogy kimondhasd valakinek, hogy szeretlek, nyilvánvalóan kell egy "valaki". Ha egyszer kimondtad sérülhetsz. Mi van, ha nem talál viszonzásra? Mi van, ha visszaél ezzel? Mi van, ha bántani fog? Ági szeretett kitárulkozni és szeretett nagyon szeretni. Szeretni a barátait, a párját, a gyermekét, az életet, az ízeket, a természetet, egy-egy pillanatot, a zenét. Ő nem félt kimondani, de nagyon félt, hogy nem "kapja" viszont. Persze, annyira azért nem félt, mert ha kevés volt, akkor nemes egyszerűséggel jelezte, kieszközölte :) De pont így szerettem, tele volt szeretettel és szeretetéhséggel. Annak ellenére, hogy ilyen fiatalon ilyen borzalmas kórral kellett megküzdeni ezt senki nem tudta elvenni tőle. Bárcsak még többet mondtam volna, bárcsak az utolsó hetekben mindennap elmondhattam volna, hogy mennyire szerettem. Rengetegszer mondtam, de tudom, hogy akkor kellett volna a legjobban. Nem tudom miért hívott márciusban, hogy mit szeretett volna elmondani, vagy mit szeretett volna hallani, és ez örökké bennem marad. Oly sokszor elbúcsúztunk  egymástól 1-1 műtét előtt vagy komoly élethelyzetben, de az igazi búcsú elmaradt. Ő elment, nekem pedig maradt egy hatalmas űr, amit senki sem tud betölteni. Vannak barátaim, gondolom, hogy lesznek is még, de ilyen mint ő csak egy volt.... 

Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

- Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd -

Sokszor hallja az ember, hogy addig szeress, élj, élvezz, mutass ki, mondd el, tedd meg, amíg nem túl késő. De honnan is tudhatná az ember mikor jön el ez a pillanat? Akár a sajátunk, akár a másiké?  Hisz a legegészségesebb emberrel is történhet baleset és egy pillanat alatt darabokra törik minden és van, hogy egy súlyos beteg több időt kap az élettől. Számtalanszor beszéltünk a haláltól, meg búcsúzkodtunk és mégis mennyi idő eltelt közben, már-már komolytalanná vált annyiszor búcsúzkodni...
S hogy mik vannak most bennem?
Megbánás. Csak ülök és bánom, hogy nem hívtam vissza. Bánom, hogy nem kezdtem el már áprilisban jobban erőlködni, hogy elérjem és beszéljünk. Hogy nem tudtam meglátogatni és nem ölelhettem át. Hogy nem mondhattam, hogy "Szeretlek és mindig is szeretni foglak". Hogy nem nyugtathattam meg, hogy velünk, akik itt maradnak minden rendben lesz, hiszen mindig velünk kapcsolatban aggodalmaskodott. Hogy nem foghattam a kezét az utolsó percekben. Mert vizsgaidőszak ide vagy oda, vele lettem volna, ahogy a rokonommal is voltam.
Harag. Mind magamra, hogy képes voltam ennyire felületes lenni és figyelmetlen, illetve azokra, akik nem szóltak, hogy nagy a baj. És Ágira is... Igen, nem tudtam felvenni és nem hívtam vissza, de ő valószínűleg már tudta, hogy nagy a baj és nem szólt. Vizsgaidőszak körül tudhatta meg és kímélni akarhatott, pedig ha elmondja... Túl sok a 'ha'....
Alkudozás. Ó bár visszapörgethetném az időt. Visszahívnám és órákat beszélnénk. Mindennap, minden percben, meglátogatnám, vele lennék. De már nincs, nem tudom visszapörgetni, ez csak egy álom, amibe hiába is próbálnék kapaszkodni. De óh, bár tudnék neki valahogy üzenni. Bár látná, mennyire hiányzik, bár hallaná minden égbe kiáltott szavam.. Bárcsak... bárcsak...
Mérhetetlen szomorúság. Rá kell döbbenjek, hogy nem tudok üzenni, hogy nem jön vissza, hogy örökre elment. A kegyetlen valóság az, hogy az elfelejtett visszahívás örökké a vállamon fog ülni és újra meg újra a fejembe fúrja át majd magát, hogy kísértsen. Örökké bánni fogom, hogy nem próbáltam mindenáron elérni, beértem azzal, hogy én megpróbáltam, elhittem, hogy kicsit duzzog, de majd minden okés lesz és sodródtam a magam kis világában, míg ő a halál völgye felé tartott lassan, egyedül.

Itt tartok jelenleg, aki ismeri láthatja, hogy a gyász 5 fázisából már 4-et megéltem:
- Tagadás (hiszen minden közeli rokonának végignéztem az adatlapját, hátha csak tévesen került ki a gyertya meg a név, hátha valami rossz vicc. De hát ki rakna ki véletlenül, vagy viccből ilyet...
- Düh ( ebbe a megbánás és harag is beletartozik)
- Alkudozás (talán ez volt a legrövidebb és legfájóbb nálam)
- Depresszió (ebben egy ideig szerintem még benne is ragadok)
és ami még várat: elfogadás

De, ahogy Ágihoz méltó, most is megkaptak a fricskát, a tanulságot. Elég földhöz ragadt típus vagyok, de ő mindig fel-felnyitotta a szememet, vagy éppen dobott egy tükröt elém.
Az életben semmi sem biztos. Sem az anyagiak, sem a kapcsolatok, sem az egészség, sem a biztonságuk és ezt még hosszasan listázhatnám. 
És bár közhely, de amikor átéled megtanulod, hogy bizony a legfontosabb dolog valójában.
Nagyon sokszor felületesek vagyunk, nem figyelünk eléggé, nem mutatjuk ki az érzéseinket. nem törődünk úgy, ahogy kellene, és erre csak akkor döbbenünk rá, amikor már nincs kivel törődni, nincs kit ölelni.
Szeress és hagyd, hogy szeressenek. Szeress úgy, hogy ha ez az utolsó közös percetek bármi oknál is fogva, utólag ne bánd meg.
Élvezd az életet és itt nem arra gondolok, hogy hedonista módon kiszipolyozni a saját szervezeted vagy akár olyat tenni, amivel fájdalmat okozol bárkinek (akár lelki akár testi értelemben). Mindig is ki akartad próbálni az ejtőernyőzést? Menj és ugorj le. Fodrász akartál lenni, de a szüleid ragaszkodtak a diplomához? Sosem késő pályát módosítani. Csak sóvárogsz valaki után, de ő nem is tudja? Mondd el neki, add tudtára mit érzel! Most sem a tied, ha kikosaraz sem tudod jobban elveszíteni. Max a béklyóidat, amiket miatta viseltél oly sokáig. És mi van, ha viszonzott a vonzalom? Akár életed párját is nyerheted.  
Gyűjts élményeket, szerezz barátokat, tapasztalj minél többet a világból, beszélgess baráttal, rokonnal, de akár egy még tiszta lelkű, őszinte gyerekkel, vagy bölcs idős emberrel a parkban. Sportolj, moccanj ki, ne tespedj a gép előtt egész nap. Mert abban a pillanatban, mikor életed vonata vészesen gyorsan robog a végállomás felé és már nem tudsz leugrani a vonatról megfogod bánni, hogy nem cselekedtél, csak passzívan léteztél és nem cselekvője voltál létezésednek.
Ülj le és gondold végig kik fontosak neked és kiknek vagy te fontos. Tudasd velük. Ne feledd egyszer élsz és ők is csak egyszer, ne hagyd, hogy túl késő legyen!

Életünkben meghatározó az a felismerés, hogy a többi lénnyel közösen átélt, feltételekhez kötött boldogság mulandó, és hogy legkésőbb a halállal minden párkapcsolat véget ér. Ezért fontos, hogy minél kevesebb elvárásunk legyen, ne éljünk a múltban vagy a jövőben, hanem minden porcikánkkal élvezzük a jelen pillanatot. Aki elég érett, belátja ezt, és nem fogja többé játszmákra pazarolni idejét, hiszen tudja, hogy minden pillanat az utolsó lehet. Őszintének kell lennünk, mert a dolgok mulandósága nem egy elvont elképzelés, hanem olyasvalami, ami folyamatosan, minden percben megtörténik.

- Ole Nydhal -